Szabadulás a depresszióból

Lakatos Éva vagyok, egészségügyi pedagógus végzettségű családanya. Itthon dolgozom, közel 30 éve. Gyerekkoromat egy ateista, szerető légkörű családban töltöttem. 20 évesen férjhez mentem. Boldogok voltunk, jól megértettük egymást és viszonylagos anyagi biztonságot élveztünk. Férjem, Lakatos Károly, egy bigott katolikus családból származik, és számomra furcsa, vallásos/babonás szokásokat hozott magával. Sokat dolgoztunk, hogy lakáshoz jussunk. Lépésről-lépésre, de haladtunk előre. 25 évesen megszületett az első kisfiúnk, majd rá nagyon hamar az első kislányunk. Két év múlva – egészségi okok miatt – magunkhoz kellett venni két rokon kislányt, egy kiskamaszt és egy kamaszt. 28/30 évesen négy gyermekről kellett gondoskodnunk. Közben építkeztünk, főiskolára jártam, és férjem munkája miatt gyakran hetekig magam voltam a gyerekekkel.

A DEPRESSZIÓ FOGSÁGÁBAN

Egyre nehezebben bírtam a terheket, és 30 éves korom körül elkezdődtek nálam – előbb enyhébben, majd egyre súlyosabban – bizonyos depresszív tünetek.
Egyszerűen nem értettem. Hiszen szép, egészséges gyerekeim voltak, anyagilag is volt előttünk perspektíva és a házasságunk is egész jól működött. Azt gondoltam, hogy ez nem indokolt. Bárcsak így lenne, hogy ez csak indokolt esetben jön elő! Egyre rosszabb állapotba kerültem, alig-alig tudtam ellátni a gyerekeket. Ahhoz, hogy esténként ordítás nélkül le tudjam fektetni őket, bizony kellett egy kis „feszültségoldás”, alkohol formájában.
Aztán a nevelt gyermekeink jogi határozattal elkerültek tőlünk, de sajnos nemsokára újra szükség lett volna rá, hogy visszajöjjenek. Én viszont akkor ezt már nem tudtam elvállalni. Így aztán más rokonokhoz kerültek, és ez sokáig nagy teher volt a lelkiismeretemen, mert tudtam, hogy hozzánk szerettek volna visszajönni.
Lassan tovább romlott az állapotom. Semminek nem láttam értelmét, célját, leginkább rossz kedvem volt, és nem tudtam uralni feltörő indulataimat. Egyik napot gyűrtem le valahogy a másik után, és bizony sokat szenvedett tőlem a családom, de én magam is magamtól.

REMÉNY

Aztán egyik nap férjemmel megláttunk egy plakátot, melyen egy keresztény óvoda és általános iskola hirdette magát (keresztény szellemű nevelés, angol nyelvi környezet, kis csoportok stb.). Átírattuk oda a gyerekeket. Ott hallottunk először arról, hogy Jézus egy élő személy, hogy szeret bennünket, és ha úgy döntünk, hogy átadjuk neki az életünket, ő a szívünkbe költözik. Eleinte nem tudtam elfogadni ezt, de úgy voltam vele, hogy nem ártanak vele senkinek. Mégis, ahogy telt az idő és láttam az életüket, valahogy elkezdtem vágyakozni a hitük után, azonban még ez sem vitt közelebb Istenhez. Az egyik óvónő elhívott a gyülekezetébe, ahol evangelizációs istentiszteletet tartottak. Akkor jártam először egy karizmatikus gyülekezetben. A dicsőítő csapat fogott meg, nyugalom, öröm és békesség volt az arcukon. Hinni kezdtem abban, hogy mindaz igaz, amit korábban Jézusról hallottam. Aztán egy evangélista elmagyarázta, hogy mit is jelent megtérni. És döntöttem. Úgy gondoltam, végül is mit veszíthetek?! És magamban azt mondtam Istennek:
– Én most megtérek, és hűséges maradok hozzád, ha elveszed a depressziót az életemből.

A VÁLTOZÁS

Előrementem. Anélkül, hogy egy szót is beszéltünk volna egymással, a férjem is jött velem. Megtértünk. Nem tudom, más hogy éli meg ezt, de én egy érzelmileg erősen túlfeszített időszak végén voltam, és csak azt éreztem, mintha mázsás súlyokat vettek volna le rólam. A depressziómat mintha elfújták volna. Újra tudtam örülni. Megnyugodtam. Felszabadultam. Elkezdtem olvasni a Bibliát, imádkozni, gyülekezetbe járni. Egyre jobb lett a házasságunk is. Természetesen évekbe telt még, mire a gondolkodásom is megújult bizonyos területeken, és megtanultam, hogy Isten mennyire szeret engem. Sok mindenben még most, 22 év után is fejlődök.
Megtérésünk után született még négy gyermekünk.
Ha gondjaim, problémáim vannak, már tudom, mit kezdjek velük, mi a megoldás, ki a segítség. Van körülöttem egy szerető személy, akire mindig számíthatok, aki úgy szeret engem, hogy meghalt a bűneimért, hogy én szabadon és örömben élhessek. Nagyon hálás vagyok ezért Istennek! Örülök, hogy megtalált, hogy Jézussal járhatok, hogy megváltoztatta az életemet. Soha, egy percre sem bántam meg azt a döntésemet, hogy behívtam Őt az életembe, hogy megtértem.

Nemrégen, amikor egy hálaadó alkalmat hirdettek, valaki azt mondta: – Biztos, hogy mindnyájatoknak van bizonysága, valami, amiért hálás lehet.
Én pedig arra gondoltam, hogy nekem az már egy óriási bizonyság, hogy bírom az élet terheit, nem roppantam/roppanok bele a nehézségekbe, sőt, örülni tudok a mindennapoknak, az életnek. Mert értelmét, célját látom a hétköznapoknak is. Ahogy egyik dalban énekeljük:

Azért élek, Uram, hogy imádjalak,
És mindenkor mindenért Téged áldjalak!

Azért élek, Uram, hogy Veled legyek,
És Téged dicsérjelek mindennel, amit teszek!

Neked őrzöm a szívem, hogy oltárodra tehessem!
Az a vágyam, az a célom, hogy az imádód lehessek,
És gyönyörködj életemben!
Mindent megtegyek, amit kérsz tőlem,
És örömöt szerezzek Neked!