Kerekes Ernő tanítói alkalma

január 30, 2009    
Kategória: Tanítás

Kerekes Ernő az Élő Ige Gyülekezetben hatrészes tanítói sorozatot tart, melyre szeretettel hívunk és várunk Január 31-én szombaton 17 órától az Élő Ige Gyülekezetben 1149 Bp., Kövér L. u. 23. (bal oldali lépcsőház) II. emelet Kerekes Ernő vendégszolgálatára, mely egy hatrészes sorozat első tanítói alkalma lesz.

Ernő folytatja a Bill Koehler által elkezdett szolgálati ajándék felfedező és felépítő kurzust, ezúttal azok felé, akik készek arra, hogy Isten a tanítás területén használja őket.

Kerekes Ernő bibliatanító, lelkigondozó. 55 éves, feleségével, Eszterrel 30 éve házasok. Öt gyermekük van: Ábel 29, Máté 27, Bálint 25, Boglárka 23 és Soma 17 éves.

Eredeti képesítése szerint építészmérnök. 1975-ben tért meg. Teljes idejű keresztyén szolgálatot tizennégy éve végez. 1994 és 1997 között egy 12 részes, gyülekezeti szolgálóknak tervezett bibliaiskolai tananyagot dolgozott ki a Magyarországi Szabadkeresztyén Gyülekezet számára, amely BÚZAMAG Bibliaiskola néven működik. Utána a Grace Ministries Alapítvány irodájában kezdett dolgozni, melyet 7 éve ő vezet. Konferenciákon és tanfolyamokon tanít, tanulmányokat ír, előadásokat tart, valamint lelkigondozást végez. 1991 óta a Szugló utcai Szabadkeresztyén Gyülekezet presbitere, rendszeres igehirdetője. Tagja a Szabadkeresztyén Gyülekezet országos vezetőségének is.

Sok éven át szolgált konferenciatolmácsként. 9 éve ír verseket, dalszövegeket, dalfordításokat. Saját kiadott albuma a „Kegyelem íze”, amelyhez tavaly nagy sikerű koncert-színházi előadást hozott létre. Szövegeit énekli a Lighthouse és a Részletkérdés együttes is.

Tetszett? Oszd meg másokkal is!

Comments

11 válasz   “Kerekes Ernő tanítói alkalma”
  1. Teigler Attila szerint:

    Kerekes Ernő azok a kevés bibliatanító közé tartozik, aki valóban rá ébret arra, hogy „sas” ként „nyúl” életet élni a legnyomorúságosabb dolog, ami csak létezik. Az embernek a szelleme, ami ujjá született csak a kegyelem szárnyain képes kitejesedni és növekedni, mind ezt egy olyan környezetbe ami a szellem bölcsődéje, óvodája iskolája harcos kiképző intézménye (AMINEK a GYÜLEKEZETNEK KÉNE, hogy LEGYEN) De a tragédia az hogy nagyrészük egyáltalán nem képesek és valójában nem is akarják betölteni ezt a szerepet, ezt a folyamatot rövidre zárják egy huszárvágással, valahogy úgy, mint a világkiáltáson bemutatót szovjet borotva gép, amelybe az ember bele teszi a fejét készen megborotválva veszi ki. A kíváncsiskodók kételkedve hallgatják a beszámolót azzal az érveléssel, hogy ez lehetetlen mivel minden embernek más az arc formája.
    A válasz: ez így is van, kedves barátom, de csak az első borotválkozásig.
    A gyülekezetek nagy részébe tejes kapacitással működik a borotvagép amely” véletlenül „a pásztor „fizimiskájának a lemásolására van beprogramozva.
    Ha nem vagy hajlandó ennek a kis kozmetikai procedúrának alávetni magad, akkor le is út fel is út.- Róm. 8,29 Mert a kiket eleve ismert, eleve el is rendelte, hogy azok az ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek, -(nem a gyülekezeti pásztor ábrázatához)- hogy ő legyen elsőszülött sok atyafi között.
    Ezért látunk ennyi torz lényt futkosni gyülekezeteknek mondott koncentrációstáborokba, súlyos bilincseket cipelve magukon, aminek a neve „megfelelési kényszer” és ráadásul ezek a bilincsek vékonyobb láncokkal, ugyan, de egymáshoz vannak rögzítve. Meg, pedig úgy hogy ha valaki meg akarja vakarni, mondjuk, a hátát jóvá kell hagytatni a többi testvérrel is, akik azonnal továbbítják ezt az „istentelen” kívánságot az> ÖNIGAZSÁG TRÓNJÁN <pózoló pásztornak, aki történetesen a képmutatás tükre elölt próbálgatja fényes ruhatárának legújabb trófeáját (ami szerinte tökéletesen áll neki és az a neve e csodálatos darabnak, hogy álalázat.

  2. Galambér szerint:

    Hmmm… szókimondó, szemléletes és elgondolkodtató hozzászólás. Érdemes morfondírozni azon, hogy a leírtak vonatkoznak-e a saját gyülekezetünkre, ha igen, milyen mértékben? Az olvasót furdalja a kíváncsiság, vajon T. A. milyen gyülekezetekben, egyházaknál gyűjtötte lehangoló tapasztalatait? Mit jelent a sasként, nyúl élet…?

    Ha jól értem, a hozzászólás lényege a közösségen belül megélhető szabadság igénye, óhajtása, melynek fő gátja a lelkészt / vezetőséget szimbolizáló borotvagép, mely drasztikusan eltűnteti a tagok egyéniségét.

    A protestáns gyülekezetekre a demokratikus felépítés jellemző, a más helyeken inkább népszerű hierarchiával szemben. A demokrácia irtózatosan drága, rengeteg vitatkozással, sértődéssel, szakadással, újrakezdéssel jár, a hierarchikus rendszerek, pedig nehézkesek, és ha egy nem odavaló tornázza a csúcsra magát, az tragédia (fordítva meg persze óriási nyereség).

    Lehet, hogy van egy harmadik változat is, a demokráciát hangoztató belül azonban durva arrogancia? Netán T. A. ezzel találkozott?

    Tudomásul kell venni, hogy a közösségek tagjai, vezetői „emberből” vannak, jó és rossz tulajdonságokkal. Szerencsés, ha olyanok kerülnek pozícióba, akik arra alkalmasak, akkor talán nincs szükség a borotvára, a megfelelési kényszer akár pozitív is lehet. (A vezető, mint példakép.)

    Ha másként alakul a dolog, akkor viszont érdemes beszélnünk a felelősségről. A legnagyobb / tragikusabb tévedés az, amikor azt gondoljuk, átverhetjük az Istent. A környezetünket megtéveszthetjük, ám Isten pontosan tudja, hogy érte, vagy belőle élünk.

    Talán ez lehet a garanciája egy hívő közösség normális, kiegyensúlyozott életének. Örömmel tölt el bennünket, hogy T. A. úgy látja, Kerekes Ernő tanításai egy olyan közösségi szellemet hirdetnek, preferálnak, mely nem taszítja nyúl létté gyülekezetben sasként száguldókat. (Bár néha egy-két sast sem ártana finom analízis alá vetni:)

    J.A.

  3. Teigler Attila szerint:

    Kedves J.A nagyra értékelem az észrevételedet, de sajnálom, nem erről van szó. Amikor a sas és a nyúl példáját említettem, egy tanítására utaltam K.E -nek ami a PAX – tv – ben hangzót el, ami egy fabulácziója az ujjá születet embernek, akinek az identitás tudata semmit nem változót: 2 Kor. 5,17Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, íme, újjá lett minden. Az elme területe az a hely ahol ennek a metamorfózisnak végbe kell mennie: Róm. 12,2 És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata. Ami pedig a megfelelési kényszert illeti az a kegyelem alatt élőember számára egy halálos csapda Miután megváltásukért egyedül Jézus Krisztusban bíztak, keresztyén életvitelükben finoman, tudat alatt sokan visszatérnek, egy teljesítményközpontú állapothoz. Isten hajlandó tükröt tartani szívünk gonoszsága elé, ha mi hajlandók vagyunk bele nézni.
    Sajnos a legtöbb keresztyén nem ilyen módon éli az életét és nem hajlandó a tükörbe tekinteni.
    Úgy cselekszenek, mintha Isten kegyelme csak kiegészítené a hiányaikat.
    Azt hiszik, hogy Isten áldásait legalább részben kiérdemelhetik engedelmességükkel, lelki fegyelmezettségükkel. Tudják, hogy kegyelem által van üdvösségük, ám mégis azt gondolják, hogy lelki \"izzadsággal\" kell mindennapjaikat átélniük.
    Ezzel pontosan azt teszik, ami a Sátán terve: elfutnak Isten elől, hogy távolról a saját teljesítmény rendszerüket lobogtassák az Úr élőt, miközben azt hiszik, hogy most már készen állnak, hogy kiemelkedjenek a csődhelyzetünkből, és keresztyén életünk hátra levő részében úgy fizessenek, ahogy nekik tetszik. Az áldásokkal kapcsolatos elvárásaik is attól függnek, mennyire érzik úgy, hogy jó keresztyénhez méltóan élnek. Jézus olyan mértékben árasztja el áldásával az életedet, amilyen mértékben halálra mered adni az én-ed. A mi részünk ebben az, hogy elfogadjuk és higgyünk Neki az Ő áldásaiért. .Egyszóval átmeneti csődöt jelentenek, hogy beléphessenek az Ő Királyságába, így aztán azt gondolják, hogy ezek után meg tudnak, és meg is dolgoznak a megigazulásokért. Ennek következtében Istenek kutya kötelessége, hogy viszonozza az ő teljesítményűket, és ha nem szándékozik ezt megtenni, akkor böjtöléssel és imával megpróbálják zsarolni Istent, hogy kötelességének érezze azt tenni, amit ők akarnak. Arra irányuló kísérletünk, hogy befejezzék, amit a kegyelem elkezdett, büszkeségről árulkodik, és megbántja az Urat; Kegyelem által menekülnek meg, de teljesítmény alapján élnek. ( Mi ez, ha nem a golgota vérének a megtaposása) Akkor fogunk csak igazi Krisztusi győzelmet megtapasztalni, amikor tehetetlenségünkből és reménytelenségünkből és a kétségbeeséstől indíttatva fölkiáltunk az Úrhoz.

  4. Galambér szerint:

    Teigler Attila írta:

    Jézus olyan mértékben árasztja el áldásával az életedet, amilyen mértékben halálra mered adni az én-ed.

    Kedves Teigler Attila,

    köszönet az érdekes kiegészítésért, mely segítségével megvilágítottad az előző hozzászólásodban írottakat. Nagyon reménykedem abban, hogy más is felveszi a beszélgetés fonalát, hogy lelki szemszögből értékelje azt, amit mondasz, én egy kicsit más temperamentumú vagyok, szóval a rosszabb fajtából való…

    Nem tudom, hogy baj vagy sem, nekem minden esetre nehezen sikerül elválasztanom a lelki és hétköznapi életünk határait. Az a véleményem, hogy az embert „holisztikus” szemlélettel kell vizsgálni a maga komplexitásában: nem nagyon jó külön kezelni a fizikai, lelki, szellemi vagy akár szociális állapotát. A fizikai létünkről – hívő körökben – hajlamosak vagyunk megfelejtkezni, csak a szellemi dolgokra koncentrálunk olyannyira, hogy a végén a nagyon is elvárható küzdelmeinket annyira hátra soroljuk, hogy úgy érzem, megbomlik az elvárható egyensúly.

    Gyakran úgy érzem, hogy nagyon tisztelt és megbecsült hívő barátaim a hétköznapokban jóval az elvárható szint alatt teljesítenek, talán annak a szemléletnek köszönhetően, hogy fejben / lélekben kell megoldani a dolgokat, többi megy magától. Lehet, hogy visszafelé is van valami torzulás, azok, akik belevesznek a fizikai küzdelmekbe, képtelenek átadni magukat Isten akaratának, úgy járni a Hozzá vezető utat, ahogy tőlük, tőlünk Ő elvárná.

    Azt hiszem, hogy a környezetemben, konkrétan a gyülekezetben azok tűnnek a legsikeresebbnek, akikben ezt az egyensúlyt látom. Becsületesen végzik a napi feladataikat a munkahelyükön, a családjukban, és meggyőződésem, hogy ugyanilyen színvonalas lelki életet is élnek. A legfontosabb a számomra az írásodban a fent idézett mondat: Jézus olyan mértékben árasztja el áldásával az életedet, amilyen mértékben halálra mered adni az én-ed. Ami talán azt jelenti, hogy is állsz ezekhez a dolgokhoz, mi a motivációd?

    Üdvözöllek, Jeney Attila

  5. Teigler Attila szerint:

    Ha meg akarjuk érteni a változás folyamatát, fel kell ismernünk, hogy a mély átalakulás nem akkor fog bekövetkezni, ha megpróbálunk valamit csinálni, vagy akár”holosztikusn” nézni, netalán nagy erőfeszítéseket tenni, hanem ha hajlandóak vagyunk szembesülni belső életünk valóságával. Az önmagunkhoz való hűség az a tény, hogy sohasem tettünk semmit a belülről kifelé irányuló változás érdekében, hanem ha jött a „kárhoztatás” akár a lelkiismeretünkből, vagy más Szellemi nagyságnak magasztos önigazságából fakadóan, – akinek elvárásai vannak velem kapcsolatban -, akkor abban pillanatban az önvédelmi mechanizmus elő kap egy újabb jelmezt, azonnal kiöltözködik hogy nyomban bele jumpingolja magát a bűnbánó ember drámai szerepébe, várva a zsűri osztályozását aminek pontozása oda repítheti egy képzelet béli szellemi skálának valamely póczára, hogy maid ebből a szellemi magaslatból lövöldözzön testvéreire ítéletet és feloldozást, és mind ezt a sajt értékrendszerének arzenáljából tegye.
    Amikor ugyanis csalódottságunk mély szomorúságba fordul át, és a fájdalom helyébe düh lép, amikor a gyomrunkban érezzük, mennyire szükségünk lett volna önzetlen gondoskodására, a helyet hogy egy újabb trófeája legyűnk a pásztornak, aki a vitrinjében osztályozza a „gyűjteményit” a szerint ki után tud nagyobb profitot bekaszálni, ilyenkor a lényünk alapjai rendülnek meg. Véleményem szerint az igazi változásnak ez a fájdalom a kiindulópontja. Csak akkor fogunk felhagyni követelésünkkel, hogy mások enyhítsék szomjunkat, és csak akkor fogunk Istenhez fordulni alázatosan, megtörten és odaadással, ha szembesülünk azzal a rettenetes ténnyel, hogy olyasvalamire vágyunk kétségbeesetten, amit ez idáig senki sem adott meg, és nem is fog.
    A csalódás annyira lebéníthat, hogy újabb sebektől való félelmünkben nem akarunk közeledni az emberekhez. Nagy a csábítás, hogy lemondjunk a kapcsolatainkról, amikor azt tapasztaljuk, hogy keresztény testvéreink felszínesen kezelnek, gyermekeink élete a szakadék szélére sodródott, a gyülekezetek és a keresztény szervezetek pedig olyan buzgón végzik Isten munkáját, hogy nem érnek rá törődni az emberekkel.
    A bensőségesség kialakítása roppant nehéz feladat, gyakran kényelmesebb távolságot tartani másoktól, és nem moccanni. Először is, az átalakulás szempontjából sokkal fontosabb tisztában lenni mindazzal, ami bennünk van, mint egy halom jó tanácsot begyűjteni arról, hogy miben kell hinni, vagy mit kell csinálni. Másodszor, a változás folyamatát sohasem tudjuk teljes egészében megmagyarázni; a Lélek munkáját nem tudjuk takarosan becsomagolni kategóriáinkba. Egyrészt nem számíthatunk arra, hogy pontosan megértjük a változást, másrészt abban sem bízhatunk, hogy minden szükséges dolgot elmondunk vele kapcsolatban. Harmadszor, senki sem változik meg teljesen. Meg kell, hogy nyugtasson minket az a tudat, hogy mindannyiinknak van hová fejlődnie. Még maga Pál is beismerte a Krisztus által kapott gazdagságra utalva: „én nem gondolom magamról, hogy már elértem” (Fil.3,13) Mindannyiinknak vannak olyan emlékei, amelyekre nem gondolunk, fájdalmas pillanatok, melyek mindaddig triviálisnak tűnnek, míg nem kezdünk rajtuk merengeni. Sokszor múltbeli fájdalmaink elfelejtése tűnik az egyetlen logikus dolognak, mindamellett jó adag harag rejtve marad lelkünk zugaiban. Nem vall éppen érettségre, ha letagadjuk, hogy éhesek vagyunk, amikor napok óta nem ettünk, és hogy mérgesek vagyunk azokra az emberekre, akik adhattak volna nekünk élelmet, de mégsem tették. Éhínség idején az éhező keresztények pontosan ugyanolyan éhesek, mint a táplálatlan pogányok. Rendjén való beismerni éhségünket, és normális dolog ennivaló után nézni. Amíg csak élünk, mindig lesznek problémák az életünkben. A mi Urunk világosan megmondta, hogy „a világon nyomorúságotok van\" (Jn 16,33). Jakab pedig arra tanít, hogy „teljes örömnek tartsátok…, amikor különféle kísértésekbe estek\" (Jak 1,2). Nem a környezetünkben levő problémák teszik rendezetlenné, boldogtalanná és szennyessé az életünket.
    A szívünkben levő fájdalom felettébb valóságos és kimerítő. Péter azonban, amikor üldözött keresztények egy csoportjához beszélt, nem szidta meg őket fájdalmuk miatt, hanem e helyett „kimondhatatlan, dicsőült öröm\" (1Pt 1,8) reményét helyezte kilátásba, ha egyetlen biztosítékukra, a megváltásra gondolnak. Hajlamosak vagyunk arra, hogy a fájdalomtól való megszabadulást tegyük meg célunkká. A különféle meditációs gyakorlatok, a rossz emlékek feldolgozása, belső küzdelmünk katarzisa mind olyan módszerek, melyek közvetlenül hivatottak orvosolni fájdalmunkat. De a fájdalom nem azonos a bennünk levő szennyel. Pusztán kellemetlenséget okoz, mellyel egyébiránt Urunk is együtt érez. A bennünk levő szenny, melytől a belülről kifelé történő változás érdekében meg kell tisztítani magunkat, nem azonos az áldozatként elszenvedett csalódások fájdalmával, hanem a bűn és a lázadás szennye, melyet cselekvő személyként választottunk. A mélyreható változás feltétele, hogy azokat a problémákat orvosoljuk, melyek a választás felelősségéből, nem pedig a kiszolgáltatottságunkból fakadnak. Nem ismerjük fel az önvédelmet addig, amíg nem látjuk tisztán, mit védünk. Amíg nem szembesülünk áldozatként elszenvedett csalódásunkkal, nem tudjuk beazonosítani a további csalódások elkerülése végett kidolgozott stratégiáinkat. Csak akkor leszünk képesek felismerni, hogy a beteljesedés iránti vágyakozásunk idővel követelésbe fordul át (szívünkben lakozó bűn), ha teljes mértékben tudatosítjuk mélységes csalódottságunkat (szívünkben levő fájdalom). Noha időnként meghatározzuk az önvédelem bűnét, nem azonosítjuk be a problémát a saját életünkben mindaddig, amíg be nem valljuk, hogy milyen kárt okozott lelkünkben mások bűnössége. Ez a fájdalmas sérülés motiválja elsődlegesen az önvédelmet. Nagyon ritkán történik meg, hogy valaki belülről kifelé megváltozik. Ugyanis nagyon kevés ember hajlandó mélyen elfogadni a csalódásait. És még kevesebben vannak azok, akik csalódottságukkal szembesülve, kínzó fájdalmuk és szomorúságuk ellenére is hajlandóak határozottan azt mondani: „nem a fájdalmam a fő gond, hanem az, hogy minden áron próbálok megszabadulni tőle\". Nem könnyű nagy fájdalmak idején azt mondani, hogy az önvédelem a baj. Mégis meg kell tennünk. Ha a fájdalomtól való szabadulás válik elsődleges célunkká, letérünk Isten útjáról. A fájdalom megtapasztalásának az ereje vagy erősíti önvédelmi stratégiáinkat, vagy Isten iránti mélyebb bizalomra ösztönöz minket. Segít, hogy meglássuk, hogy kapcsolatteremtési stílusunkat inkább a biztonságos távolságtartás, mintsem a felszabadult szeretet határozza meg. Ellenben a csalódás reménykeltő is lehet. Ha súlyos csalódások idején is képesek vagyunk tudatosítani szívünk vágyait, akkor az a kilátás, hogy egy nap Krisztussal leszünk, szenvedélyes vággyá alakul, biztos horgonnyá az elutasítottság viharaiban. A remény, mely legnagyobb magányunkban is erőt ad, első helyre kerül érzelmeink között.
    A szeretetlenségünk felett kimondott ítéletnek mélyre kell hatolnia. Ha bűntudatunkat a látható erkölcsi vétkekre és a fegyelmezetlen életmódra szűkítjük le, akkor idővel jó emberré válunk, de rideggé, akinek még a legszorosabb kapcsolatai is merevek. Nem tudunk megtanulni, szeretni. Ha azonban érzékenyen rátapintunk a szeretet parancsa ellen elkövetett apró, finom vétkeinkre, melyek védekező viszonyulásunkból fakadnak, bűnösségünk tudatosul bennünk. Megdöbbentő a felismerés, hogy minden pillanatban erkölcsi döntést kell hoznunk: választanunk kell, hogy magunkat vagy a másik embert részesítjük-e előnyben. Legtöbben sohasem küszködnek ilyen szinten az erkölcsiség problémájával. Inkább lelkesen beszélünk arról, hogy magunknál mennyivel többre tartunk másokat, persze kínosan ügyelve, nehogy napvilágra kerüljön ebbéli kudarcunk. Bűnösségünkkel szembesülve azonban, vétkeink rútsága mély bűnbánatra indíthat minket, és a szeretet új dimenziói nyílnak meg előttünk. Az önvédelem és a szeretet egymással ellentétes dolgok. Mivel pedig a szeretet a legfőbb erény, az önvédelem jelenti a legfőbb problémát

  6. Teigler Attila szerint:

    Volt egyszer egy zsarnok büszke császár, aki nem tűrte, hogy bárki is megkérdőjelezze azt, amit ő tartott igaznak. Híre ment, hogy birodalmának egy távoli részén él egy bölcs, aki érti a madarak nyelvét, tud olvasni a felhőkben, megérti a patakok zúgását, és meg tudja prófétálni a jövőt. A gonosz császár magához rendeli a bölcset- és azt mondja néki: a tenyerembe tartok egy kis madarat – a kérdésem az, hogy él ez a madár vagy sem – ha rosszul felelsz, meghalsz! A bölcs tudta, hogy a gőgös büszke császár képes a tenyerébe lévő a kis madarat megfojtani csak, hogy neki legyen igaza.
    Így a bölcs azt mondta a császárnak: fenség a válasz az ÖN kezében van.
    Személyes büszkeségemmel nem egyszer fojtogattam a szeretett és szabadság kék madarát, csak azért, hogy nekem legyen igazam, mert fajt szembe nézni a valósággal…….

  7. Teigler Attila szerint:

    A vallás az a KRESZ szabály rendszer…..

    A KERESZT az eredeti héberben elsősorban találkozások pontját jelenti, ahol megtörténhetik az a brutális karambol ahol a keresztyénnek az önigazsága (ó emberre) meghalhat a maga számára és a világ számára. Abban a pillanatban, hogy találkozik az Úrral, összetörik, élete darabjaira hullik, ám annál világosabban ragyoghat fel bene a Krisztus!
    De ennek az előfeltétele az, hogy az úton közlekedj, ami mindig egy kitaposott, bejáratott ledöngölt közlekedési útvonalat jelent, mint Pál, aki a Damaszkuszi úton, az Ó KOR egyik nagy sztrádáján karambolozott Jézussal.
    A sztráda az a Tőrvény, a magas LÓ viszont már az önigazságának a törvényének a tudománya. A farizeus a ló szemellenzőén keresztül át néző vallásos ember, Fil. 3,5 Körülmetéltettem nyolczadnapon, Izráel nemzetségéből, Benjámin törzséből való vagyok, zsidókból való zsidó, törvény tekintetében farizeus, Fil. 3,6 Buzgóság tekintetében az egyházat üldöző, a törvénybeli igazság tekintetében feddhetetlen voltam. Itt még a lován ült Fil. 3,7 De a melyek nékem egykor nyereségek valának, azokat a Krisztusért kárnak ítéltem. Fil. 3,8 Sőt annakfelette most is kárnak ítélek mindent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt: a kiért mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem, Fil. 3,9 És találtassam Ő benne, mint a kinek nincsen saját igazságom a törvényből, hanem van igazságom a Krisztusban való hit által, Istentől való igazságom a hit alapján: Itt viszont már lent a porba a karambol után.
    Mindaddig, amíg nem kerülünk a keresztre, és nem karambolozunk Krisztussal, nem esünk le a magas lovunkról, ha tetszik, ha nem, mindannyian farizeusok vagyunk.
    Ám a vallás az a KRESZ szabály rendszer, ami kitalálta a körforgalmat, csak hogy neki ne keljen ütközni a Krisztusnak. Hanem mikor Ő érkezik, udvariasan elsőbbséget adni neki, hogy elvonuljon, hogy mindenki az ő saját útján továbbhajthasson megütközés nélkül.
    Ám a karambolt vállaló emberek megelőzik azokat, akik a körforgalmat választották – amazok pedig lemaradnak… mert az ő életűnket továbbra is egy dolog vezérli: azt szeretnénk sikerre vinni, ami pedig Isten szerint bukásra van ítélve!
    Luk. 9,24 Mert a ki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; a ki pedig elveszti az ő életét én érettem, az megtartja azt. A gond viszont ott van, hogy az útnak (utadnak – utamnak) így is úgyis hirtelen bármely pillanatba vége szakadhat.
    Luk. 23,39 A felfüggesztett gonosztevők közül pedig az egyik szidalmazá őt, mondván: Ha te vagy a Krisztus, szabadítsd meg magadat, minket is!
    Luk. 23,40 Felelvén pedig a másik, megdorgálá őt, mondván: Az Istent sem féled-e te? Hiszen te ugyanazon ítélet alatt vagy!
    Luk. 23,41 És mi ugyan méltán; mert a mi cselekedetünknek méltó büntetését vesszük: ez pedig semmi méltatlan dolgot nem cselekedett.
    Luk. 23,42 És monda Jézusnak: Uram, emlékezzél meg én rólam, mikor eljössz a te országodban!
    Luk. 23,43 És monda néki Jézus: Bizony mondom néked: Ma velem leszel a paradicsomban.
    A két lator magát az emberiséget jelképezi a maga valóságában, aki a bűnei eredményiét kénytelen learatni:
    Róm. 3,10 A mint meg van írva, hogy nincsen csak egy igaz is; Róm. 3,11 Nincs, a ki megértse, nincs, a ki keresse az Istent. Róm. 3,12 Mindnyájan elhajlottak, egyetemben haszontalanokká lettek; nincs, a ki jót cselekedjék, nincsen csak egy is.
    Róm. 3,13 Nyitott sír az ő torkuk; nyelvükkel álnokságot szólnak; áspiskígyó mérge van ajkaik alatt. Róm. 3,14 Szájuk telve átkozódással és keserűséggel. Róm. 3,15 Lábaik gyorsak a vérontásra. Róm. 3,16 Útjaikon romlás és nyomorúság van. Róm. 3,17 És a békességnek útját nem ismerik. Róm. 3,18 Nincs isteni félelem az ő szemők előtt. Ebből a reménytelen helyzetből Isten felkínálja a KEGYELMET Krisztus Jézusban: Róm. 6,23 Mert a bűn zsoldja halál;(viszont) az Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk Krisztus Jézusban.
    Ám az ajándékot becsülni csak azok tudják, akiknek van rá látások a valódi értékére: itt a kulcs az azonosulás – Gal. 2,20 Krisztussal együtt megfeszíttettem. Róm. 6,6 Tudván azt, hogy a mi ó emberünk ő vele megfeszíttetett, De ha nincs azonosulás, akkor az ajándék értéktelen. Mát. 7,6 Ne adjátok azt, a mi szent, az ebeknek, se gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé, hogy meg ne tapossák azokat lábaikkal, és néktek fordulván, meg ne szaggassanak titeket. A két lator magának az embernek a kereszthez való hozzá állást mutatja be, az egyik a menekülési útvonalát a saját igazságán át igyekszik ki vívni, nem is feltételezve azt hogy érdem szerint van megfeszítve. a másik viszont felismeri az ártatlant aki ott szenved vele egyűt a bűnössel: 2 Kor. 5,21 Mert azt, a ki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk ő benne. Érdekes, hogy a farizeusok és kereszten csüngő EGYIK lator is a következőket kiáltották Jézusnak: Ha te vagy a Krisztus, szabadítsd meg magadat: minket is! Ezzel a kijelentéssel, a lator, a farizeusok jóindulatát igyekezett kivívni, akik tulajdonképpen undorodtak és megvetették öt.
    Minden ember életébe elérkezik, a keresztel valló találkozás: (ha csak már nem ismeri a „körforgalom” szabályrendszerét) az egyik már ott van megfeszítve és lázadozik, háborog, és átkozódik.
    A farizeus, akire előbb utóbb ugyan az a sors vár, ott áll a kereszt élőt és ítélkezik a saját „szentsége” magaslatából oly módon hogy a saját igazságában vetett hit mindenki mást ki zár és él ítél, aki nem hajlandó az Ő igazságával azonosulni..
    A farizeus úgy véli magáról, hogy a törvény teljesítésével Isten oldalán áll az Istentől távoli, másik oldalon álló „bűnössel” szemben, valójában azonban mind Istentől, mind embertársától elkülönül, elszigetelődik, önmagát saját, üres, gőgös magányra ítéli.
    A mindenkori farizeus szeretetlenségét igazságosságnak vélve abban a súlyos veszélyben él, hogy tévedését sose lesz módjában felismernie és belátnia s ezzel önmagától is elidegenedik, elkülönül és már ez önmagában is bűn. Nem az eljövendő harag elől menekül tehát, hiszen nem is feltételezi azt, hogy Isten haragudna rá, hanem pont ellenkezőleg, Ö mondja meg hogy ki a jó és ki a rossz.
    A bűn (céltévesztés) felismerése nélkül nem tudjuk megmagyarázni az evangéliumot, a tőrvény ismerete nélkül nem tudhatjuk, hogy mi a bűn, hiszen azt a bűn ismerete teszi lehetségesé . A kegyelem ott kezdődik mindnyájúnk életében, amikor érkezik a kereszt, amin vagy megtörünk és feladjuk, saját igazságúnkat vagy azt tesszük, amint az a lator, aki továbbra is igyekezet a farizeusnak tetsző dolgot cselekedni hátha leveszik a keresztről.
    Ezért, ha az ember nem érti meg, hogy a bűn elsődlegesen „függőleges”, „Egyedül Te ellened vétkeztem, és cselekedtem azt, ami gonosz a Te szemeid előtt” (Zsolt 51,6). akkor csupán felszínes tapasztalatot szerezhet Istenről, és pusztán „vízszintes bűnbánatot” tarthat, ezért hagyja el a hitet, amikor megpróbáltatás, kísértés, vagy üldöztetés támad. Milyen szomorú lehet Krisztusnak az a látvány, amikor szent gyermekei inkább választják az állandó törekvést arra, hogy valami emberi megelégedést érjenek el, minthogy beismerjék az elkerülhetetlen a csődöt, mely alkalmat adna nekik arra, hogy végre Isten felé forduljanak! Elveszettnek kell látniuk magukat ahhoz, hogy kegyelemért tudjanak kiáltani, nem menekülhetnek meg a veszélytől, amíg nem szembesülnek vele.”
    De ŐK (a farizeusok) undorodtak tőle is meg a keresztre feszített Jézustól is.
    Mind ahányszor a megfelelési kényszerűnknek igyekszünk eleget tenni, elismerést kicsikarni mindannyiszor megvetjük Jézus mindenre elégséges keresztáldozatát.
    A másik lator szembesül az őt sújtó ítélet jogosságával és már nem az életét akarja megmenteni, már nem akar tetszeni a világi hatóságoknak, a megmenekülésének a reményét, már nem beléjük (a farizeusokba és a világba) helyezi, azért mert ő ott és csakis OTT a kereszten megértett valamit:
    A kereszt megtöri a kemény szívet a büszkéknek, ám a (kevélyeknek) ellenáll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ad. „Mindenki, aki szívében felfuvalkodott (büszke)”más szóval ragaszkodik az önigazságához – Iz 64,5 Olyanok lettünk mind, mint a tisztátalan, és igaz voltunk (ÖNIGAZSÁGÚNK), akár a beszennyezett ruha.
    A Törvény és a törvénykező (farizeus) közt óriási a különbség, ameddig a Törvény leleplezi az ember valós állapotát, addig a törvénykező mindig azt igyekszik bizonytani, „hogy menyivel különb vagyok nálad”.
    Ám a valóság az: Róm. 3,23 Mert mindnyájan vétkeztek, és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül. ez a felismerés pillanata, amikor már nem fontos a saját igazsága, élete, hanem oda fordul az IGAZIHOZ. Ján. 14,6 Monda néki Jézus: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam. Jézus a program beszédében a következőket mondta: „az Úr Szelleme (van) rajtam, aki felkent engem, hogy a koldusszegényeknek örömhírt (evangéliumot) vigyek, elküldött engem, hogy meggyógyítsam az összetört szívűeket, hogy szabadulást hirdessek a raboknak és a vakoknak újralátást, szabadon bocsássam a megtörteket,” (Luk 4,18). Isten megtalálásnak útján az első lépés büszkeségünk letörése, – végleges letörése, mert csak így tud Isten minket az égig emelni.

  8. Galambér szerint:

    Képzeld Attila,

    volt egy kollégám – olyan matematikus féle – aki azzal szokott kiborítani bennünket, hogy egy-egy tekintélyes szakmai eszmefuttatásunk után megkért, legyünk szívesek egy mondatban összefoglalni az észrevételünket. Amikor némi csendet (és morgást) követően megszületett az óhajtott mondat, rá kellet, hogy jöjjünk, nagy ötlet volt megkövetelni a lényeg, az esszencia kiemelését, hiszen azt könnyen, hatékonyan, a munkánk részévé tudtuk – ebben a formában – tenni.

    Az érdekes, részletekkel gazdagított hozzászólásodról jutott eszembe a fenti történet, illetve az, hogy milyen jó lenne, ha Te is összefoglalnád az üzeneted lényegét. Nagyon sokat segítenél vele az olvasóidnak, hiszen a cél az, hogy egymás életét gazdagítsuk gondolatainkkal, tapasztalataink továbbításával, nagyon jó esetben megoldási javaslattal, lehetőleg olyan formában, melyet az is be tud fogadni, akinek nincs hosszabb ideje egy-egy cikket alaposan kielemezni.

    Üdvözöllek, és remélem, nem borítottalak ki…
    J.Attila

  9. Gabor szerint:

    Egyetértek Galambérral, szerintem is jó lenne egy három mondatos összefoglaló, mert attól tartok kedves T. Attila hiába írod be ezt a sok mindent, valahogy a lényeg elveszik benne.

  10. Teigler Attila szerint:

    Sajnos az emberiség nagytöbbsége nem a valósággal összhangban gondolkodik sem önmagáról, sem a világról és ez nem véletlenül van így. Ennek az oka az hogy az ember a bűnbe esés óta képtelen arra, hogy reálisan megítélje a világot, mert elvesztette a képességet még önmaga megismerésére is. Talán most megértjük Jézust mikor a következőket mondja: Ján. 7,7 Titeket nem gyűlölhet a világ, (miért nem? – hát azért mert e világ folyása szerint éltek) de engem gyűlöl; mert én bizonyságot teszek felőle, hogy az ő cselekedetei (teljesítmény rendszere) gonoszak – (Jn 3,19) „Az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert gonoszok voltak a cselekedeteik” Gondolkozzunk tovább: Ézs. 64,5 Mindnyájan olyanok lettünk, mint a tisztátalanok, minden igazságunk (legyenek ezek emberileg a legjobb cselekedetek) olyan, mint a fertőzött szennyes ruha: elfogathatatlan Isten szemében! „Nincsen igaz ember egy sem, nincsen, aki értené, nincsen, aki keresné az Istent. Mind elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincsen, aki jót tenne, (cselekedne) egyetlenegy sincs” (Róm 3,10-12). Tehát e világ, működési elve, a „húz bele Balázs – a tejesítés” E világ istene a sátán, viszont az Isten Fia azért jött, hogy lerontsa az ördög munkáját. Izaiás: 28,16 Ezért ezt mondja nektek Isten, az Úr: „Nézzétek, egy követ helyezek el a Sionon, egy értékes szegletkövet, egy erős alapkövet.
    Aki hisz, nem inog meg. Róm. 9,33 Amint meg van írva: Íme, beleütközés kövét és megbotránkozás szikláját teszem Sionba; (miért megbotránkoztatás?- hát azért mert tejesen más mint ahogy eddig gondoltam – és ez nekem nagyon nem tetszik – mert akkor hol lesznek az ÉN érdemeim elismerése, hiszen a tejesitményem szerint vagyok értékes elfogadott, vagy épen ellenkezőleg értéktelen elutasított) és a ki hisz benne,(eddig az volt aki tejesit) nem szégyenül meg. – Ésa. 28,16 Ezért így szól az Úr Isten: Ímé, Sionban egy követtettem le, egy próbakövet, drága szegletkövet, erős alappal, a ki benne hisz, az nem fut! (nincs, húz bele Balázs)
    – DRÁGA SZEGLETKŐ – MIÉRT DRÁGA? – Hát azért mert magába foglalja ISTEN tökéletes mindent átölelő szeretetét, aminek az ára Jézus Krisztus mindenre elégséges engesztelő és helyettesítő áldozatában lét kifizetve és felkínálva mindazok számára, akik hisznek: ez a KŐ a (HIT) ami a világ folyásának a (teljesítmény) medrében lett lerakva és lehetetlené teszi annak működését.
    Nem csoda, hiszen e világ istenének a testé ez a világ. Krisztus Teste pedig, számára, egy rákos daganat, amit igyekszik kilökni magából, mert növekedése az Ő halálát jelenti.
    Minden eszközt bevet a (szikla – hit általi megigazulás) szétzúzására. A törvény azt mondja: ”teljesítsd a követelményt, vagy halj meg!” Jézus Krisztus teljesítette és meghalt!
    Mind addig, amíg ezt fel nem ismeri az ember, a teljesítés kényszere (megfelelési kényszere) egy hamis isten felé űzi.
    A keresztény növekedés egyik legnagyobb akadálya az az elképzelés, amikor azt gondoljuk, hogy saját törekvéseink által is tudunk Istennek tetsző életet élni.
    A sátán rengeteg jó szándékú embert eben a fajta rabságba tartja, lehetetlené téve számokra a Kegyelem Istenével való találkozást, aminek a lényege a feltétel nélküli személyes kapcsolat, ami nem az ember egyéni cselekedeteire támaszkodik, hanem Jézus befejezett és mindenre elégséges munkájára.
    Tehát két rendszert vélünk, felfedezni:
    1. A SÁTÁNÉT = működési elve a teljesítmény rendszere – e világ + a világi szemlélet teoplógiai alkalmazása ami a vallás .
    2. ISTENÉ = működési elve a HIT rendszere.
    Az ördög a cselekedetek medrébe igyekszik tartani a vallásos elmét, amelyiknek az életszemlélete, eszmevilága olyan erkölcsi követelményekhez igyekszik igazodni, aminek az elvárásainak, és a követelményeinek soha nem tud egészében megfelelni. Ennek az eredménye az hogy az egyén állandó bűntudat és kárhoztatás alatt él, ez az állapot frusztrálja, ráadásul egyfolytában stresszben is tartja. . Az ember elveszítette ISTENI LÁTÁS MÓDJÁT, AMIT felcserélt AZ ÖNIGAZULTSÁGÁVAL, ami nélkülözi a józan ítélőképességet. Számára Isten uralma véget ér ott, ahol az övé elkezdődik, egyszóval a gonoszság nem más, mint mellőzni, kicsavarni, félreértelmezni az Isteni nézőpontot és felváltani egy másikkal ahol az én válik a nagy Énné. Így elszakadt a valóság megismerésének még a lehetőségétől is. Ez azért van így, mert az emberek az ismeret kulcsfontosságú területein nem a tényekkel számol, hanem a saját önigazságában vetett hitére támaszkodik, és ezek alapján cselekszik is. (Lásd: Péld. 30,12 Van nemzetség, a ki a maga szemei előtt [Ésa. 65,5. 6.] tiszta, pedig az ő rútságából ki nem tisztíttatott.,) Valójában minden tőlünk telhetőt megteszünk, akár teológiai, akár gyakorlati értelemben is azért, hogy a világegyetem középpontjába önmagunkat helyezzük. A vallás keretei biztosítják, hogy AZ ÖNIGASÁGUNK JÉZUSÁT – ( AMINEK SEMMI KÖZE A BIBLIA JÉZUSÁHOZ) újra és újra trónra helyezzük. Észre kell vennünk azt, hogy minden emberben ott van és megszólal egy hang belül, ami folyton azt súgja: a legfontosabb, a te sikered, a te hasznod stb….
    Ha valaki nem érzi úgy, mintha egy falba ütközne akkor, amikor az Ige önmegtagadást követel tőle, akkor az az ember nem őszinte, hanem becsapja önmagát. Széles szakadék tátong az ember valódi lénye és aközött, akinek magát mutatja mások szeme előtt. Nem szeretné, ha mások megtudnák, ki is ő a valóságban, ennek következményeképpen álarcot visel: tehát képmutató, és pont ezért nem tűr meg a közelében semmi olyian veszélyforrást, ami az álarcát felfedhetné, hiszen akkor kénytelen volna szembesülni magával.
    1 Móz. 3,9 Szólítá ugyanis az Úr Isten az embert és monda néki: Hol vagy? 1 Móz. 3,10 És monda: Szavadat hallám a kertben, és megfélemlém, mivelhogy mezítelen vagyok, és elrejtezém.
    Ez az óta sincs másképp: a félelem (később majd jobban ki elelemezzük a „félelmet”) arra késztteti, hogy elrejtőzzön és eltakarja a mezítelenségének a „rútságát” felöltözvén az önigazsága rongyaiba. Iz 64,5 Olyanok lettünk mind, mint a tisztátalan, és igaz voltunk akár a beszennyezett ruha – majd hogy elrejtőzzön valamiien izmus (eszme rendszer) védő falai mögé (a legtöbbször valamiien válásos irányzatnak páncéljába bújnak). Ez képezi az ember önigazságát, amin túlmenően semmiről sem akar tudni, mert a komfort zónáján kívül esik, és ez félelmet és szorongást hoz létre.
    Ez a típusú világnézet a keresztény életbe rémséges következményeket von maga után: Ugyanis a vallásos ember azzal a tudattal él: 2 Tim. 4,7 Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: Közben egyetlen egy másodpercig sem volt a harcmezőn, hanem az önigasága szemétdombján zengedezet dicshimnuszokat az EGÓJÁNAK, amit át „keresztelt” jézusnak, és itt jön be az a kép: Sokan mondják majd nékem ama napon: Uram! Uram nem a te nevedben prófétáltunk-é, és nem a te nevedben űztünk-é ördögöket, és nem cselekedtünk-é sok hatalmas dolgot a te nevedben?
    Mát. 7,23 És akkor vallást teszek majd nékik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők.
    Az, amit istenek nevez nem más, mint a Bibliából vágy valamién más forrásból származó információk halmaza, amelyeket a saját kommunikációs szűrői szelektálnak olyan módon, hogy csak azokat engedik be a tudatba, amelyek nem károsítják vagy veszélyeztetik az önigaságán trónoló egót, amely kaméleoni mutatványokra is képes csak, hogy a komfort zónáját megóvja mindenféle külső vagy belső támadástól. Az ő igazságosságuk arra alapozódnak, amit ők az Úrért meg tudnak tenni, ahelyett, hogy arra alapoznának, amit Isten tett értük.
    Egyébként minden hamis vallásnak ez az ismertetőjegye.
    A JÓ ÉS A ROSSZ FÁNAK A GYÜMÖLCSE az, hogy most már saját magát ültette be a bírói székbe. Most már az Ő igazsága a mérvadó, amihez minden másnak igazodnia kell, bele értve, Magát a Teremtőt is, akire azt a szereposztást osztja ki, hogy lesse minden kívánságát, mert ha nem ki van rúgva, és keres magának olyat: 2 Tim. 4,3 Mert lesz idő, mikor az egészséges tudományt el nem szenvedik, hanem a saját kívánságaik szerint gyűjtenek magoknak tanítókat, mert viszket a fülök;
    „Mert lesz idő, mikor (az emberek); az egészséges, ép tudományt nem szenvedik el (nem viselik el), hanem a saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, egyiket a másik után, akiket azért választottak ki, hogy megelégítsék saját meggyőződésüket, és fenntartsák azokat a tökéletlenségeket, önigazultságokat, melyekhez ragaszkodnak, mert viszket a fülük (valamilyen magasztos, és nekik tetsző dologra).” (2 Timóteus 4:3, magyarázó változat).
    Tudni illik, hogy a hamis tanító, vagy a hamis próféta szavai és az emberek viszkető füle szinkronban vannak egymással.
    De mielőtt mélyebben bele hatolnánk eben a témában tisztáznunk kel azokat az előzményeket, amelyek ide vezettek:
    A kialakult helyzet megértéséhez először azt nézzük meg, hogy mi a félelem. Induljunk ki abból, hogy a bibliai héber nyelvben a félelem nem elvont fogalom, mint a nyugati nyelvekben, hanem eredendően csupán remegést, reszketést vagy rázkódást jelent, ami az ember személyiségének instabilitására utal. Azt fejezi ki, hogy a személyiségnek hiányzik a biztos alapja. De hogyan veszítette el az ember a fundamentumát? A személyiség stabilitását – korunk általános gondolkodásmódjával szemben – nem a testi erő hordozza, de még csak nem is a lelki harmónia, hanem az ember benső, láthatatlan, központi része, amelyet a Biblia szívnek és szellemnek nevez. Ha ez stabil alapokon nyugszik, akkor az ember egész személyisége stabil, ha ellenben a szív kimozdul szilárd alapjáról, akkor az ember egész lénye labilissá válik.
    A bűnbeesés előtt az embernek ez a benső része szinte bele volt gyökerezve Isten láthatatlan jelenlétébe, ami stabilitást, védelmet, biztonságot jelentett a számára. Nem csekély megnyugvást okozhatott ugyanis, hogy a világmindenség leghatalmasabb személye, a mindenható Isten együtt volt az emberrel minden helyzetben.
    Ekkor a félelem érthető módon még ismeretlen valóság volt az ember számára.
    Ebben az ideális állapotban a bűnbeesés hozott drámai változást, amely elsősorban éppen az ember személyiségének a legbelsejét, a szívét és a szellemét érintette negatívan – nézzük ennek a folyamatát: Az Isten képmására teremtett ember tökéletes és szép egység volt. Ádámnak az elméje irányította testét, szelleme uralta elméjét és a Szent Szellem kormányozta szellemét. Ebben az állapotban Ádám önmagát gyógyító szervezet volt, védelmi rendszerén nem volt rés, amin a bűn, a betegség, vagy a halál beléphetett volna. Így hát bukás előtti állapotában Ádám és Éva valóban halhatatlan volt; ez nem azt jelenti, hogy nem halhattak meg, hanem azt, hogy nem kellett meghalniuk. A halál a bűn által jött be az emberiségbe, ahogy Pál erre a Róma 5:12- ben rámutat. Isten az ember lelkébe helyezte az elme, az érzelmek és az akarat működését. Ezért az ember lelkében rejlett a szabad választás lehetősége, és az ördög ezt a területet támadta meg.
    Értelmetlen dolog lett volna az ember szellemét megkísérteni. A szellem (lelkiismeret) egyszerűen átadta volna a dolgot a Szent Szellemnek és ezzel befejeződött volna az ügy. Az ember lelki életében viszont ott szunnyadt a lázadás és az önérvényesítés lehetősége. Az embert itt érte kísértés, és itt is bukott el. Világosan kiderül, hogy a bűnben az ember egész természete részt vett, és a bukást az ember egész természete megszenvedte. Ami az ember érzelmeit illeti, az eredmény kétrétű: Torzulás. Az erkölcsi ítélőképességet tekintve az ember érzelmi reakciói súlyosan elferdültek. Ez igen szembetűnő. A teljesen jó és szerető Istennel szemben Ádámnak és Évának már negatív érzései vannak, amelyek taszítják őket Isten jelenlététől. Félnek és elbújnak. Vonzódnak az átélt bűnhöz és engedetlenséghez. Részükről semmi sem utal arra, hogy vonakodnának enni a tiltott gyümölcsből. Megadják magukat a gyümölcs nyújtotta élvezetnek.
    Szétesés. Az ember egész lénye szelleme köré épül. Az ember szellemén keresztül kapcsolódott Istenhez, az élet forrásához. Most azonban belépett a bűn és az emberi szellemet elvágta Istentől. A szellem tovább létezik, de erőtlen, halott állapotba esett.
    A bűnbeesés következtében az ember szelleme elszakadt a stabilitást, biztonságot, védelmet jelentő Istentől, és a halál szellemének uralma alá került.
    Sokan azért nem jutnak el ere a felismerésre, mert a függetlenített (istentől el idegenintett) alaptermészetüknek a szemszögéből érvelnek önmagukban, úgy hogy a megfelelési kényszerűknek a malmában őrlődnek, aminek a hajtó motorja nem más, mint a haláltól valló félelem: Zsid. 2,15 És megszabadítsa azokat, a kik a haláltól való félelem miatt teljes életükben rabok vallának . Ebből a rabságból mindenki szeretne kitörni: „Ján. 8,32 És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket” Ezt a rabságot úgy hívják, hogy „megfelelési kényszer” ami tudat alatt az ember szellemében zajlik, mint egy pótcselekedett, aminek a törekvése, hogy visszakerüljön az Istennel valló megbékélt ideális kapcsolatba. Ez egy helyes törekvés, csak a megvalósítás eszköze cél tévesztet, ugyanis az „önigazsága szemszögéből” akarja kivitelezni: 1 Móz. 4,3 Lőn pedig idő multával, hogy Kain ajándékot vive az Úrnak a föld gyümölcséből. Káin ki akarta érdemelni Isten elismerését, amint teljesítményével, igyekezet bizonyítani. 1 Móz. 4,5 Kainra pedig és az ő ajándékára nem tekinte, miért is Kain haragra gerjede és fejét lecsüggeszté. 1 Móz. 4,4 És Ábel is vive az ő juhainak első fajzásából és azoknak kövérségéből. És tekinte az Úr Ábelre és az ő ajándékára. Abel nem a saját önigazsága által elképzelt áldozatot vitte az Úr elé, hanem azt az egyet, amit Istennek az Igazsága megkövetelt: A BÁRÁNYT! A keresztyénség nem abból áll, hogy megtesszük, a lehető legjobbat, ami tőlünk telik, hanem, hogy elfogadjuk a legjobbat, amit Isten adhat nekünk – Jézus Krisztust a Kereszten! A lehető legjobb, amit Isten elé hozhatunk az, amit már nekünk adott – a Bárány aki nem más mint: Ján. 14,6 Monda néki Jézus: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam. Ha elutasítjuk a kegyelmet, ami Jézus Krisztusban testesült meg, (a bárányt) akkor elutasítjuk az egyetlen eszközt, amely által Isten jelenlétébe mehetünk.
    Ez ma sincs másképp. A sátán továbbra is Káin áldozatát reklámozza, aminek a lényege, hogy „a saját igazságodon át keresd Istent”: Így mindenki, fennhangon, a saját érdemeit fitogtatja, miközben az egész életét egy téves elképzelésre építi, aminek a lényege az, hogy igyekezetével Istenhez felérhet. Isten módszere mindig a kegyelem. Ennek ellentéteként a Sátán stratégiája az, hogy becsapja az embereket, és elhitesse velük, hogy magát a kegyelmet is a jó cselekedetek érdemi rendszere alapján lehet megszerezni. Az ördög azt mondja meg, hogy még mit kell még cselekednie, hogy Isten elfogadja, a kegyelem szelleme pedig rá világit arra, hogy Isten mit tett érte, hogy „ és ki is lett” valójában a Golgota művének eredménye ként.
    A kegyelem teljesen szemben áll bármilyen önmagunknak tulajdonított érdemmel. (Róm 11,6), ha pedig kegyelemből van, akkor már nem cselekedetekért, mivel a kegyelem akkor már nem volna kegyelem” Istennel való kapcsolatunk vagy cselekedeteken, vagy kegyelmen alapul.

  11. Teigler Attila szerint:

    Salamon énekében azt találjuk, hogy a leányzó éjszakára bement a szobájába, visszavonult, hogy kenetekkel és illatszerekkel ékesítse fel magát
    Hány (asszonyi) gyülekezet „kenegeti”saját magát hogy a férfiak (nem a vőlegény) számára kívánatos legyen. Azután zörgetnek az ajtaján. Eljött a szerelmese és vele kíván lenni. De ő habozik, kinéz az ablakon és látja, hogy a parkolóban „csak” egy szamár csikó parkol, és nem a várva várt Lamborghini, az ács fiú kitartóan kopogtat. Egy idő után felül a szamarára és elmegy, a leány ezt észre véve fel lélegzik, mint akar ez a szerencsétlen, (mondja magában), hisz itt jön már az én Lucióm a Lamborghini Diablojával – na ná hogy Őt beengedem!
    Itt egy egyszerű példája annak, hogy a menyasszonyból hogy lehet pillanatok állat “a nagy parázna”, amikor a menyasszonyi elvárásai a világ értek rendjét teszi magáévá, akkor menthetetlenül ez lesz a sorsa.

Kérlek, írd meg a véleményed!