Nikolaus Ludwig von Zinzendorf

november 23, 2010    
Kategória: Bizonyság

Az Olajfa napok keretében november 20-án este elhangzott prédikáció egyik üzenete Zinzendorf életének és munkásságának felemelése volt, hogy megismerhessük ezt a radikális testvérünket a következő bekezdésekben az életrajzát adjuk közre. Az eredeti cikk az Ébredés portálon jelent meg.

Nikolaus Ludwig von Zinzendorf (1700-1760)


Az újkori evangéliumi keresztyénség egyik legkimagaslóbb alakja, a Cseh-Morva Testvérgyülekezet alapítója és az újkori intenzív pogány misszió egyik kezdeményezője volt Zinzendorf gróf.

Nagyapja az alsó-ausztriai főnemességhez tartozott, aki önként elhagyta szülőhazáját, hogy másutt szabadon élhessen evangéliumi hitének. Apja korán meghalt, így Zinzendorfot nagyanyja nevelte; aki pedig Spenernek, a pietizmus egyik kezdeményezőjének a lelki köréhez tartozott. Amikor egyik nevelője elbúcsúzott fiatal tanítványától, még egyszer felhívta figyelmét Jézusra, mint személyes Megváltójára. A fiú erre „könnyekre fakadt és elhatározta, hogy életét egészen Jézusnak szenteli, aki érte halálba adta önmagát”.

Nyolc éves volt, amikor nagyanyjának egy altatódala után még sokáig álmatlanul hánykolódott. Végül is erősen elhatározta, hogy Isten Igéjét mindig engedelmes szívvel fogadja majd, így írt erről később: „Gyermekkorom óta szinte tüzet éreztem csontjaimban, hogy Jézus Krisztusról, mint örök Istenről prédikáljak majd.”

Mint serdülő ifjú eljut a pietizmus egyik alapítójának, Franckénak a hallei nevelőintézetébe. Ott olyan erőssé vált benne a bűnbánati tusakodás, hogy az első úrvacsora-osztáson nem is mert részt venni. Akkoriban valakinek panaszkodott „a benne lévő legyőzhetetlen gonoszságról”. A lelkigondozó Francke volt segítségére „a bűnismeret és a kegyelem felismerésé”-nek helyes útját megtalálni.

A fiatal Zinzendorf azt a vezetést kapta, hogy kis csoportokat alakítson társaiból. Ezekben Jézus kegyelméről, saját cselekedeteiknek a Szentírás alapján való megvizsgálásáról beszélgettek, közben ismételten imádságban borultak le a láthatatlan felséges Isten előtt. Később ezeket a kis csoportokat „mustármag-rend”-nek nevezték el. Mindnyájan gyűrűt viseltek, amibe ez volt belevésve: „Közülünk senki sem él önmagának.”

Wittenbergben jogtudományra iratkozott be. Ott nagy hatást tett rá a lutheránusok egyháziassága. Egyébként ő maga is lutheránusnak vallotta magát. Kegyességének középpontjában a Krisztus által való megigazulás hite állt. 1734-ben Stralsundban még őszinte „megigazulási vizsgának” is önként alávetette magát, majd beiratkozott a tübingeni lutheránus teológiára. 1719-ben nyugat-európai körutat tett, bejárta Frankfurtot, Düsseldorfot, Hollandia egy részét, majd Párizst. Az utóbbi helyen neves egyházi vezetőkkel került kapcsolatba; többek között Párizs kiváló érsekével. Meggyőződött arról, hogy a hívő keresztyének közös ismertetőjelei azonosak, még ha gondolkodásukban egymástól el is térnek, s ha különböző felekezetekhez is tartoznak.

Talán ezekre az időkre eshetett emlékezetes ifjúkori élménye a düsseldorfi képtárban, amikor Krisztus kegyelme őt megragadta. Ott egy festmény előtt időzött el hosszasan, amely Jézus keresztre feszítését ábrázolta. A híres kérdéssel az Úr megszólította őt: „Ezt tettem én érted! Te mit teszel énértem?” A kérdés újra meg újra felmerült napi elmélkedéseiben is, majd feljegyezte: „A szenvedő Úrhoz, aki lelkemet szereti, s aki örömöm és gyönyörűségem, hűséges szeretnék lenni.”

Azt is korán felismerte, hogy a hívő keresztyének számára a legnagyobb veszélyt a kor uralkodó filozófiai irányzata, a „felvilágosodás”, ez az Istent kizáró gondolkodás jelenti, amely a természetkutatás és a történelemkutatás korlátai közé zárta önmagát, szemben a keresztyén hittel, mely az isteni kijelentésen alapul és nincs szüksége külső, értelmi bizonyítékokra. Felajánlották neki a Francke-i alapítvány vezetését. Ő azonban jogtanácsosi és udvari tanácsosi szolgálatot vállalt Drezdában.

1772-ben megvásárolta Bertheisdorfban nagyanyja birtokát, és eljegyezte magának Reuss grófnőt, későbbi élettársát.
Ugyanebben az évben Christian David, egy fiatal ács felkereste őt két másik családdal, akiket Cseh-országból (Bohémia) evangéliumi hitük miatt kiűztek. Ezeket letelepítette a maga birtokán, majd 1723-ban három másik hívő barátjával, Rothe, valamint Schäffer és Watteville lelkésszel szövetséget kötött, hogy felvegyék a harcot közösen „a sötétség hatalmával”. Elhatározták, hogy leveleznek és személyi kapcsolatokat ápolnak más országokban élő evangéliumi hívőkkel, evangéliumi iratokat adnak ki és keresztyén nevelőintézeteket Iétesítenek. Közben egyre több hitre jutott csatlakozott hozzájuk.

1724-ben rakták le egy gyülekezeti ház alapjait. A házszenteléskor Watteville barátjuk olyan megragadó imát mondott a Szent Szellem indítására, mint amilyent – Zinzendorf saját elbeszéIése szerint – még ő sem hallott, annyira Isten Szellemétől áthatott könyörgés és magasztalás volt.

1727-ben további 30 ház épült, amelyekben már több mint 200 hitük miatt üldözött és 100 egyéb odatelepedett hívő lakott. Nem volt könnyű feladat a sok országból összeseregletteket lelkileg összehangolni. A morvák pl. ragaszkodtak a maguk eredeti waldensi egyházi formájukhoz és fegyelmükhöz. A lutheránusok a szászországi nemzeti egyházszemléletüket és gyakorlatukat akarták megőrizni. Zinzendorf úgy döntött, hogy az egyházalkotmány maradjon morvaországi, de a tanítás legyen lutheránus.

Még 1727-ben egy berthelsdorfi úrvacsoraosztás alkalmából a terhes széthúzást Isten Szellemének kiáradása valósággal elsöpörte. Később úgy emlegették ezt az alkalmat, mint valami döntő órát, „amikor megtanultuk egymást szeretni”. Megszületett az első „Testvérgyülekezet”. Elnökévé Zinzendorfot választották, aki feladta drezdai hivatalát, hogy életét teljesen a gyülekezet szolgálatának szentelje.

Ezekre az időkre tehető a külmisszióra irányuló odaszánásuk is, ami tűzként hevítette át szívüket. A gyülekezet ifjai, akiknek nagy része szülők nélkül nőtt fel, az egyik házban azonnal elkezdték Isten Igéjét és a földrajzi térképeket tanulmányozni, rendszeresen készültek a külmissziói szolgálatra. A lányok is hamarosan közösségeket alakítottak, az úgynevezett „kórusokat”.

1728-ban elkészültek a mai napig is évente megjelenő „Losung”-ok (magyarul „Útmutató”), más szóval napi bibliai „jelszavak”, napi Igék; ezeket házról-házra adták tovább. Zinzendorf egy dániai út alkalmából a dán királyi udvarban egy Antal nevű szerecsen kamarástól hallott arról, hogy annak honfitársai milyen szomorú rabszolgasorsban élnek Szent-Tamás szigetén – azaz az Egyesült Államokhoz tartozó Virgin szigeteken, Amerika Nyugat-indiai szigetvilágában. Amikor később Zinzendorf erről beszámolt a gyülekezetben, két napra rá Leonard Dober és Tobias Leutfeld jelentkeztek, hogy szeretnének odamenni misszionáriusnak. Készek voltak, ha kell, rabszolgaságot is vállalni ott a színes bőrűek között, csakhogy hirdethessék az evangéliumot a rabszolgáknak. 1739-ben maga Zinzendorf is meglátogatta a szent-tamási gyülekezeteket. Amikor a liturgia során ezt olvasta: „Hiszem, hogy Jézus Krisztus igaz Isten…”, szavait kilencszáz könnyező néger ismételte utána.

Zinzendorf megjelenésében is fejedelmi volt. Emelt fővel járt mindig, és tekintete tiszteletet parancsolt. Egyszer valahol egy rabló elragadta erszényét. Figyelmeztette őt, hogyha egyszer majd az akasztófához vezetik, gondoljon a Megváltóra, aki még ott is lelki megfordulásra bírhatja.

Mindig megőrizte az „első szeretet” melegségét. Ugyanakkor figyelmeztette hallgatóit, hogy „aki elkezdi a bűnt csupán mérsékelten gyűlölni, hamarosan barátjává válk annak…”

Nagy adománya volt a megragadó igehirdetés. Amikor Berthelsdorfban prédikált, csak úgy özönlöttek mindenhonnan az emberek. Sokszor ezrek hallgatták őt. 1738-ban Berlinben tartott házi összejöveteleket. Volt amikor 42 hintó állt az utcán. 1735-ben, Jablonski, a lengyel Testvérgyülekezet püspöke, aki a porosz király udvari lelkésze is volt, püspökké Szentelte Zinzendorfot.

Egyébként a Testvérgyülekezet jellegére nézve egyházon belüli közösség maradt. Egyes országokban azonban gyakran önálló egyházzá vált. Leginkább – talán Zinzendorf állandó utazásai és a „morva atyafiak” missziói buzgósága révén – Németország területén terjedt el ez a közösség.
Zinzendorf még a balti államokba is eljutott s ott szolgálatainak utóhatása még 150 év múltán is maradandónak bizonyult.

Zinzendorf mint énekszerző, több mint 500 éneket írt. Szinte valamennyi a Krisztusban megjelent isteni kegyelemről szól, a barokk kor ékes és érzelmekkel gazdag nyelvén. Magyar nyelven, az alább idézett éneken kívül, még ismert énekei: Isten szívén megpihenve…, Csend kell, hogy az Úr vezessen …

Senki nem tudta az ő korában az emberek figyelmét annyira Krisztusra irányítani, mint ő. S tette ezt éppen akkor, amikor a francia Voltaire és későbbi követői, az ún. „szabadgondolkodás” hívei mindent elkövettek, hogy Krisztus nevét és emlékezetét teljesen kiirtsák az emberek szívéből és gondolkodásából.

Befejezésül hadd idézzük egyik legszebb és legismertebb énekét:

Vezess Jézusunk, s véled indulunk.
Küzdelemre hív az élet,
Hadd kövessünk benne téged;
Fogjad a kezünk, míg megérkezünk.

Adj erős szívet, hogy legyünk hívek.
És, ha terhet kell viselnünk,
Panaszt mégsem ejt a nyelvünk,
Rögös bár utunk, hozzád így jutunk.

Sebzett szívünk majd mikor felsóhajt,
Vagy ha másért bánat éget,
Adj türelmet, békességet,
Reménnyel teli, rád tekinteni.

Kísérd lépteink éltünk végeig,
És, ha roskadozva járunk,
Benned támaszt hadd találunk,
Míg elfogy az út, s mennyben nyitsz kaput.

számítógépes válatozat a
Stuttgarti Evangéliumi Kiadó
szíves engedélyével készült

Tetszett? Oszd meg másokkal is!

Kérlek, írd meg a véleményed!