S. D’A.

december 4, 2009    
Kategória: Kitekintés

Stephen D'AgostinoVajon hogy juthatunk el Vincze Gábortól Stephen D’Agostino-ig, a MR Szimfonikusok első karmesteréig? Egyszerű, Gábor a lelkésze a kedvenc protestáns gyülekezetemnek, nekem meg van egy haverom, sőt volt osztálytársam, Stephen Lugosi Manhattan-ben, aki a New Yorki születésű karnagy menedzsere. Az óceánon átívelő kapcsolat és egy tiszteletjegy segítségével így aztán már a MÜPA-ban is vagyunk ahol szinte telt ház előtt kezdődhet is a koncert. (Bocsánat a zavi bevezetésért, valahogy az eloige.hu-ra kellett varázsolnom ezt a post-ot.)

A Nemzeti Hangversenyterembe belépő S.D’A. visszafogott taps kíséretében, könnyed szökelléssel a karmesteri pódiumon terem, és Brahms Haydn-témájával már kezdődik is a varázslat… Brahms-nak tetszett Haydn műve, szimfonikus zenekarra, meg két zongorára is feldolgozta. Sokan nem bírnak a vérükkel, és minden után kutakodnak, így a zenetörténészek kiderítették, hogy a kéziratos kotta nem Haydntól, hanem az egyik tanítványától származik, aki úgy tűnik annyira akceptálta / kopírozta mesterét, hogy vele összetéveszthető darabot alkotott. (Hogy ne irkáljak olyasmiről, amihez végképp nem értek, itt olvassatok a zeneműről.)

Perényi MiklósNémi lelkes taps és a pódium átrendezése után már Csajkovszkíj dallamaiban gyönyörködhettünk. A Változatok egy rokokó témára egy moszkvai csellóvirtuóz, Fitzenhagen számára íródott, ám most egy magyar csellóvirtuóz, Perényi Miklós volt az előadója. A szólistának tekintélye van. Főleg, ha már két Kossuth-díjat kapott, és már 7 évesen a Zeneakadémiára járt. Valahogy a zenekar tudja, hogy nem illik őt túlharsogni. Sőt, az is előfordul, hogy egyszer csak finoman elcsendesednek a hangszerek, még S.D’A. is úgy tesz, mintha a cselló hangjának gyönyörűségtől elfelejtkezne a kötelességéről, a dirigálásról. Aztán valahogy megint életre kelnek a zenészek, és a gordonka csendesedik el. Teljesen. P.M., nem mozdul. Lehajtott fejjel adja át a terepet az ismét magára talált zenekarnak, de úgy tűnik, rá még akkor is figyelnek, ha nem csinál semmit.

Milyen bonyolult egy ilyen koncert… Valaki megírta a darabot (többen esetleg átírták), a dirigens kitalálta, hogy ezen az előadáson, hogyan adják elő, bizonyára néhányszor el is próbálta a zenészekkel. Valaki megszervezte, hogy ez a rengeteg ember meghallgassa, néhányan tiszteletjeggyel, a jobbak pedig azért, mert tényleg szeretik a zenét… Képzeljétek, mindig van a teremben egy titokzatos valaki, akit még soha nem láttam, pedig borzasztó kíváncsi vagyok, hogy ki lehet az. Arra gondolok, aki a megfelelő tétel végén óriási magabiztossággal mindig tapsol egyet – hogy botrányos műveletlenségünk miatt ne kerüljünk kínos helyzetbe – és felszabadultan követhessük, szabad utat engedve a zenészek és a karmester iránti tiszteletünknek. Na, igen, a tisztelet… A fiatal (vagy annak látszó) dirigens kérem – enyhe meghajlással, miközben a vonósok halkan kocogtatják a kottatartót – az ajtóig kíséri az idős (vagy annak látszó) szólistát, maximálisan kimutatva az iránta érzett tiszteletét. Hihetetlen, itt minden egyben van.

Ismét variációk, adagio variációk következnek, Respighitől. Aki szereti, hogy a muzsika az érzelmein keresztül elvarázsolja, katartikus magasságokba emelje, annak való ez a darab. (Például e sorok írójának.)

Úgy látszik a mai nap a változatok jegyében telik el. Edward Elgar különös Enigma-variációi zárják a koncertet. A zenekar ismét kiegészül, kilenc mélyhegedűs feszít óriási hangszere mögött, és valami készül az ütősök frontján is. Az ütősöket mindig irigyeltem. Ül a zenész a timpanik mögött karbatett kézzel, és türelmesen vár, hogy egyszer-kétszer rákerüljön a sor. Bőven van ideje, hogy kiválassza a készletből a megfelelő ütőt, és a hangszerre helyezze használata előtt. Vajon hogy nézhet ki a kottája? Majdnem teljesen üres? Bele van írva, hogy melyik ütőt kell használnia?

Esztétikailag is érdekes egy ilyen zenekar. A bőgősök és a többi vonósok mindnyájan egy picit másként tartják a hangszerüket, együtt mozgásuk ezért nem gépies, inkább szemet gyönyörködtető látvány. A karmester leheletfinom vagy határozott mozdulatokkal irányítja a társaságot, csalja ki belőlük hömpölygő dallamokat. Vajon zavarba jönnének-e a zenészek, ha egyszer csak nem lenne? Miközben e súlyos kérdéseken morfondírozunk, a fináléhoz, az E.D.U.-hoz ér az előadás. Most már értem, miért vonultak fel az ütősök. S.D’A. elemében van. De jó lenne vele szemben ülni a zenekar mögött, milyen lehet az arca? Nem éppen Mozarti a befejezés: Edu az ütősökkel pozdorjává veri a darabot, de irtózatosan hatásos. Itt már a titokzatos tapsolóra sincs szükség, egy hatalmas BRÁVÓ-val záródik a koncert.

Jó nézni, ahogy S.D’A. egyenként, vagy csoportosan felállítja a zenészeket, és megköszöni munkájukat. Belép közéjük, úgy tűnik, itthon van.

Stephen LugosiHazafelé menet, visszazökkenve a hétköznapokba azon gondolkozunk, milyen kár, hogy a „rend és kaland” a koncerttermen belül marad. Valahogy a mindennapi életünknek is így kellene működnie: Nem mindegy, hogy ki dirigál. Aki veszi hozzá a bátorságot, annak irtózatosan kellene tudnia, hogy mit szeretne elérni, tiszteletet adva munkatársainak, és különösen azoknak, akik a szólót játsszák. A zenészeknek is kell tudniuk a dolgukat, sőt ha kell, békén kell maradniuk, akkor is, ha irtó jól fel tudnák hívni a magukra a figyelmet, mondjuk az óriási dobbal.

Gondolatainkba mélyedve araszolunk hazafelé a novemberi, eső áztatta Soroksári úton az autók tömegében, mellettünk egy kerékpáros folytatja egyszemélyes küzdelmét a globális felmelegedés ellen…


Szeretettel ajánljuk ezt a kicsi írást Sztyopának, aki New Yorkból a karmestereket dirigálja, és Gábornak, akinek a zenekara mi vagyunk, és néha nincs velünk olyan szerencséje, mint S.D’A.-nak az MR Szimfonikusokkal. (Na, most becsülettel visszatértünk oda, ahonnan a post elindult, hogy látsszon, Mozarttól is tanultunk.)

JA

Tetszett? Oszd meg másokkal is!

Comments

2 válasz   “S. D’A.”
  1. SzFeri szerint:

    Érdekes a Brahms-féle Haydn témáról szóló történet.

    Én hasonlót hallottam az orgonatanárnőmtől, Hajdók Judittól – aki egyébként rokonom, hogy a Johann Sebastian Bachnak tulajdonított leghíresebb, d-moll Toccata és Fúga nagy valószínűség szerint nem is tőle származik!
    Ahogy ezt annak idején elmondta nekem, három érdekes tényt kell figyelembe venni:

    1) Bach minden kottájára a nevén kívűl odaírta, hogy SDG (Soli Deo Gloria, azaz egyedül Istené a dicsőség), de ennek a darabnak nem találtak olyan kottát, amit ő aláírt volna.

    2) Ebben a darabnak a fúgája két szólamból áll, Bach pedig nem szokott kettőnél megállni, hanem legalább 3,4 de 5 szólam is előforul nála.

    3) A darab elején olyan szűkített dallamok szerepelnek, amit hegedűvel lehet nagyon könnyen eljátszani a húrok elrendezése végett.

    Így az valószinűsítik, hogy Bach egyik tanítványa írhatta, méghozzá hegedűre, amit később írhattak át orgonára.

    De mivel tudomásom szerint még mindig hiányoznak konkrét bizonyítékok erre, csak találgatásnak mondhatjuk, de az említett 3 érv bizony elgondolkodtató!
    Mert igazából úgy lenne a hiteles az állítás, ha konkrétan tudni lehetne, hogy pontosan ki is írta.

    Hát valószínű van még egy-két ilyen sztori a zene történetében…

    Egyébként a cikk nagyon tetszett! :-)

    SzFeri

Kérlek, írd meg a véleményed!